Mostmár nem először, de nem is harmadszor történik meg az a csúfság, hogy az utolsó
pillanatokban engedi ki a kezéből a meccset egy magyar csapat, legyen
szó klubról, A-válogatottról, vagy akár korosztályos válogatottról. Előfordul ez minden csapattal természetesen, de nálunk ez a betegség immár elképesztő méreteket öltött. Szinte az az érzése az embernek, hogy fiataljaink előbb tanulják meg az utolsó percben kapott gól ízét, mint a labda megfelelő kezelését.
Kevés ennél bosszantóbb dolog létezik egy meccsen. Hogy kondival nem
bírjuk, vagy koncentrációval, ezt a szakembereknek kell(lene)
kiveséznie. Pánik tör rájuk? Túlzottan elbízzák magukat? Lehet, hogy a
rájuk nehezedő nyomás terhe alatt roppannnak össze mindig épp a 93.
percben, de azt is ismerjük el, hogy a mi védőink jóval később érők,
mint a spanyol, vagy az olasz védők. Ők már 19 évesen simán helyt
állnak. Mivel a magyar csapatok katasztrófálisan rossz hajrája mostanában napi szintű probléma, egyre jobban foglalkoztat az a gondolat,
hogy focipalántáink nevelési programjába be kell iktatni legalább heti
egy órát, ahol csak azt tanítják velük, hogy kell az utolsó
pillanatokat normálisan kezelni. Sokat tanulhatnánk etéren az olasz, a
portugál, és a spanyol iskoláktól! Egy nem megfelelő labda, egy rosszul megkötött cipőfűző, egy jól időzített, valós vagy akár eljátszott sérülés, egy lassan elvégzett bedobás, ezek mind megfelelő eszközök az ellenfél kizökkentésére az utolsó másodpercekben. A napokban néztem a horvát-német nyolcaddöntőt az u-17-es világbajnokságon. Vártam a hajrában 1-0-as horvát vezetésnél, hogy előbb-utóbb beüt a krach és az utolsó másodpercben egyenlítenek a németek. Mert idehaza ezt szoktam meg. És ehelyett. A hosszabbítás pillanataiban a horvátok meglódultak egy eladott labdából és megduplázták előnyüket... Így is lehet... Összeszaladó védők, rosszul helyezkedő játékosok, egy pillanatra kihagyó fejek, ezek mind előkerülnek az utolsó másodpercben kapott góljainknál. Vannak persze az említett trükkök az ilyen helyzetek elkerülésére, de a legfontosabb, hogy mentálisan és fizikálisan is maximálisan ott legyen a játékos egészen addig, amíg meg nem hallja a hármas sípszót. És ez az, amit mi nem tapasztalunk, a mi játékosaink valamiért nem tanulják meg. Még a saját kárukon sem. Ami persze lehet, hogy csak a szurkolók kára. Hányszor éltük már át az utóbbi években, hogy a 90. perc környékén már szinte megkezdtük az ünneplést, úgy éreztük, meg van  a meccs. És aztán kiderült, hogy egyáltalán nem volt meg és következett a pofára esés. Ami különösen aggasztó és bosszantó, hogy mindez nem csak felnőtt csapatainknál, hanem egyre fiatalabb korban is kiütközik a magyar focistákon. A hajrá tan nevű tantárgy lényege tehát röviden egyetlen mondat: addig menj, amíg meg nem hallod a hármas sípszót! Ünnepelni, elgondolkodni ráér majd utána...

Egy megyei mérkőzésen a játékvezető közvetett szabadrúgást ítélt a hazai csapat javára. A játékosok azonban úgy tűnik, nem tudták, mi a teendő, így a legurított labdára egy csapattárs sem startolt, ami az ott álló
vendég játékosé lett. Végül a szabadrúgást elvégző futballistának kellett megakadályozni, hogy az elhibázott szabadrúgásból a vendégek kontrázzanak.

A kalandozók. Avagy a gravitáció ereje

Szegény Szentmarjay Tibor! Alighanem visszasírják az Egriek, amikor vezetésével az első két osztályban vitézkedett városuk csapata.
A magyar labdarúgásban sok érdekes tapasztalatot lehet szerezni az első osztályban, de akkor is, ha egy NB III.as, vagy megyei bajnokságot követ az ember. Voltak olyan kíváncsi szakvezetők és játékosok, akik alig 10 év alatt páratlan humorral és kreativitással oda-vissza megmászták a magyar bajnoki rendszer piramisát. És nem is csak egyszer...

A múlt század elején a focizni vágyó fiatalok megalakították az Egri
Ifjúsági Sportszervezetet, első meccsükön 2-0-ra nyertek Hatvanban.
1908-ban végül megalakult az Egri Torna Egylet, amely a torna mellett a labdarúgást is támogatta. Ebből vált ki 1913-ban az önálló futball klub, amely 1941-ig pénz gondok miatt nem tudott följutni az NB III.ba. Az 50-es évek elejétől az Egri Dózsa egyre jobb eredményeket ért el és a 60as évek második felében háromszor is felkerültek az első osztályba. Igaz mindhárom nekifutásra könnyűnek találtattak és egy év után visszazuhantak a másodosztályba. 1977 januárjában a Kinizsi, a Vasas, a Volán, és a Dózsa fúziójából jött
létre az Egri SE, nevük 1999-ben FC Eger Tengely-közművé alakult át. Mellesleg A 80as években kétszer ismét sikerült felküzdenie magát a csapatnak a legjobbak közé, de a dicsőség egyik esetben sem tartott tovább egy évnél (ebben az időszakban volt a csapat edzője a korábban játékosként Puskás Ferenccel is együtt játszó Szentmarjai Tibor).
A történet számunkra fontos része, a piramis csúcsához közel kezdődik, 2001.ben az egriek feljutottak a másodosztályba, több játékost igazoltak élvonalbeli gárdáktól is.
A következő szezon mégsem volt sikeres, a csapat távozni kényszerült a másodosztályból és azzal a lendülettel rögtön két lépcsőt ugrott lefelé: 2002. őszén a negyedosztály következett (NB III.). Ebben a bajnokságban a 14. helyre voltak jók, ennek örömére a nyáron megszűntek, és két évig búcsút intettek világ (de legalábbis ország) hódító állmaiknak. 2005-től mégis úgydöntöttek, újra próbálkoznak, a küzdelmet azonban a piramis tövéből kellett újrakezdeni. Eleinte gyorsan haladtak felfelé, 90 ponttal megnyerték az ötödosztályt, majd 75 ponttal a negyedosztályban is a trónra kerültek. Ekkor mintha megérintette volna az egri futballt az állandóság szele, Négy évet eltöltöttek a harmadosztályban (ekkor már ez volt az NB III.), majd egy újabb lendületet véve (és a Vasastól érkező befektető támogatását élvezve) két év alatt az élvonalba jutottak, a piramis csúcsán azt hihették, elérkezett az újabb tetőpont. Immár hatodszor... Bár a nyitott fül és szem már ekkor érezhetett olyan negatív megnyilvánulásokat, melyek szerint nem mindenkinek volt kedve ehhez és hamarosan a gravitáció lefelé rántja az egri focit a piramis oldalán. Ősszel még viszonylag ment is, Novemberben pl. 1-0-ra még a Debrecent is megverték, döntetlent játszottak a Fradival is. Már ekkor is látszott azonban, hogy nagyon komoly a baj, a harsogó ígéretek ellenére a világítás a 2011. óta Szentmarjai Tibor nevét viselő Stadionban egyre késett, és végül sohasem épült meg (legalábbis 2014.ig). Ennek következtében elsőosztályú mérkőzést véletlenül sem játszottak Egerben a 2013.-14.es szezonban, hazai meccseiket Debrecenben, Miskolcon, a Fáy Utcában és Vácon bonyolították le. Szó szerint. Egerben csupán a tartalék- és utánpótláscsapat valamint a Felsőtárkány lépett pályára, továbbá néhány nagyszerű ligakupa mérkőzést rendeztek a városban. Májusban már az egri csapat botrányos viselkedéséről szóltak a hírek és velük volt tele a sajtó: néhány játékos bundagyanúba keveredett (voltak, akik megsem álltak Ausztriáig), az egyre erősödő gravitáció pedig oda vezetett, hogy a 27. körben 6-1-re kapott ki a kiesési rangadón Pápán az egri gárda. A következő héten nem volt edzés, és sokáig úgy volt, ki sem áll az Újpest ellen a már kiesett csapat. A tulajdonosok tartozása nőttön nőtt, minek következtében a soför nem volt hajlandó busszal szállítani a csapatot Debrecenbe, így kénytelenek voltak a játékosok saját autóikkal menni. Volt olyan utánpótlás csapat amely ki sem állt a pénzhiány miatt, más korosztályok kénytelenek voltak apuka/anyuka autójával menni. Az ekkor még mindig létező NB III.as  tartalékcsapatnak sem, vagy alig volt edzése. Az Egri FC II. negatív rekordot állított fel (nem az egyetlent az egri- és a magyar foci történetében), csak egy évig működtek, hogy aztán meg is szűnjenek, mint kiderült, hogy helyüket a lefelé guruló felnőttcsapatnak adják át a harmadosztályban. Szinte csoda számba megy az is, hogy 12. helyen tudtak végezni egyetlen bajnoki szezonjukban, s mint később kiderült, a következő idényben a rendes csapat nem tudta elérni ezt a bizonyos 12. helyezést az NB III.ban... De idáig is hosszú út vezetett. Hamar jött a következő pofon, kiderült, hogy még NB II.es licensz sincs, ígyhát némi lefelé bucskázás után jött az NB III, de immár az első csapatnak. Az elsőosztályból érkező vendégnek azonban elfelejtettek asztalt teríteni: Szégyen szemre 5 kör után 0 ponttal állt az utolsó helyen az Eger, egyedüliként a 48 fős mezőnyben. Ősz végére egy picit javultak, a december 1-én lejátszott meccsen már 1-0-ra verték a Putnokot. Ezután azonban ismét megelégelték a hétköznapok egyhangúságát, a tavaszi meccseket egészen gyalázatos módon le sem játszották, ellenfeleik 3-0as gólkülönbséggel húzták be ezeket a mérkőzéseket (így összesen 20-67-es gólaránnyal végeztek). Az Egri FC megszűnésével az egri labdarúgás visszazuhant oda, ahonnan 10 évvel azelőtt sokadszor újra kezdte: a piramis gazzal benőtt tövébe. A 2008-as alapítású Egri Sportcentrum vált az elsőszámú Egri csapattá, és az Egri FC összes utánpótlás korú játékosa ide került át szezon közben. Amíg az Egri FC két éve a Fradival, az MTK-val és a Debrecennel meccselt, addig ma a Sportcentrum a környékbeli falvak legényei ellen vitézkedik: pl. Poroszlón kapott ki 4-2-re, de a csoportban van még a Lőrinci, a Novaj, az Egerszólát, a Tarnaméra, és a Tarnalelesz is.
Az egri futball olyan felejthetetlen élményeket produkált már eddigis, amellyért már érdemes volt létrejönnie. Hatszor jutott fel a csapat az élvonalba, bentmaradnia azonban már egyszer sem sikerült (könnyebb feljutni, mint megragadni?). Alig több mint egy évtized alatt előbb lejutott a másodból az ötödosztályba, majd viharos gyorsasággal végigjárta a bajnoki piramis osztályait, egészen az NB I.ig, hogy aztán talán megnyugodva ismét a megye II.ben, a piramis tövében szerepeljen. De ki tudja, az egri vár titkos járatai nem vezetnek e néhány éven belül ismét a csúcs felé?
Sosem felejtünk el, egri foci!

A Magyar Del Piero

Egy váratlan újság tartotta lázban a futball szerető magyar közvéleményt 2015. első napjaiban. Bizonyos médiumokban napvilágot látott a hír: Del Piero, a Juventusz korábbi világbajnok sztárja a Bp. Honvédba tart. Ez a lehetőség már fél évvel korábban is felmerült, ekkor azonban hamar lekerült a napirendről. Most viszont úgy tűnt, legalábbis rossz nyelvek azt híresztelték, hogy valóban komoly az érdeklődés. A Honvéd a jegybevétel felét, valamint a teljes reklámból származó hasznot ajánlotta fel az olasz futballistának, és sokan bíztak benne, ennek elégnek kell lennie. A televízióban "komoly" szakértők vitatkoztak az igazolás esélyeiről és következményeiről, a hírportálok és sportújságok naponta cikkeztek az olasz csillag érkezéséről. A közösségi oldalakon rajongói klub szerveződött a Honvéd reménybeli játékosának, az ultrák már készítették a transzparenseket a világbajnok tiszteletére.
Miközben Magyarországon ezek történtek, Del Piero egy álmos ebédutáni percében e kérdéssel fordult menedzseréhez:
- Szóval milyen ajánlataim is vannak? Csak a fontosakat mondja, kérem!
A menedzser elővette iratait és sorolni kezdte: "Egyesült-Államok, India, Kína, Dél-Afrika, ..." És itt még tíz ország neve következett. Az első néhányat követően Del Piero már türelmetlenül legyintett az egyes ajánlatoknál: "Ez nem érdekel." Amikor sokadikként felhangzott Magyarország neve, csupán egy ironikus mosoly jelent meg a focista arcán. "Majd ha megint VB döntőt játszunk a magyarokkal, tárgyalok velük." Mondta és a menedzser áthúzta a Honvéd nevét az érdeklődők listáján.
Ezzel vége is lehetett volna a történetnek, már ami az olasz szálat illeti. Hogy ez mégsem így történt, az annak volt köszönhető, hogy a menedzser naponta 5-6, a Honvéd esélyeit firtató telefont kapott Budapestről. Még ez sem lett volna talán végzetes, de amikor már másodszor riasztotta fel ebéd utáni álmából egy ilyen budapesti telefon, a menedzser megelégelte a dolgot. Miközben Del Piero golfozással és billiárdozással töltötte idejét, a menedzser tervet eszelt ki magában és rövidesen meg is tette a szükséges lépéseket...
Február 15-én a Honvéd egyik vezetője "Asztalos" telefonja megcsörrent és a vonal túlsó végén Del Piero menedzsere mutatkozott be. Asztalos örömtől remegő hangon üdvözölte az őt megkeresőt, aki mintegy 40 a Honvédtól érkező hívás után hajlandó volt mégis maga jelentkezni.
- "Beszéltem Del Piero Úrral az ajánlatukról, érdeklődött a dolog iránt. Február 20-án 15.00 órakor érkezik a Liszt Ferenc Repülőtérre, hogy csatlakozzon csapatukhoz, amennyiben hajlandók a megajánlott feltételeken felül még a televíziós közvetítésből származó bevétel felét is átengedni részére, továbbá biztosítják, hogy a mérkőzéseken az aktuális sportkommentátorok legalább 20 percnyi időtartamban róla beszéljenek.
- Elfogadjuk a feltételeket. - Felelte gondolkodás nélkül Asztalos, miközben alig bírta leplezni örömét.
- Még egy kérésem lenne Uram. - Folytatta a menedzser.
- Tessék parancsolni!
- Kérem, hogy Del Piero Úr szerződésének aláírt példányait beszkennelve juttassák el nekem, hogy Del Piero Úr már az érvényes szerződések birtokában érkezhessen Budapestre.
- Holnap Önnél lesznek az okmányok.
- És egy utolsó felvetés. De tényleg csak felvetés. Mit gondolnak arról, hogy a Bozsik-Stadion a jövőben Del Piero Úr nevét viselje?
- Egyet értek az ötlettel, amit lehet, megteszek az ügy érdekében. - Felelte Asztalos.
- Helyes. Amennyiben tartják magukat a megbeszéltekhez, Del Piero Úr három éven belül a Bajnokok Ligájába juttatja Önöket.
A hír bombaként robbant: Del Piero jön! A Honvéd szurkolók és más futball rajongók is szerveződtek, hogy illően fogadják a Budapestre érkező világbajnokot: zászlókat, sálakat, transzparenseket szereztek be, olasz színekkel díszítették a Repülőtér környékét, a világbajnoki trófea és más, Del Piero álltal elnyert kupák kicsinyített mását készítették elő.
És elérkezett a nagy nap. Tízezres tömeg hullámzott a Repülőtér környékén, hatalmas izgalommal várták a futball szeretők Del Piero feltűnését, hogy elsöprő ovációban részesítsék. Lassan múltak az órák, a percek, de végre leszállt a várva várt gép és kilépett belőle Del Piero. Asztalos torkában dobogó szívvel készült üdvözlő szónoklata elmondására, melyben az "új Lanzafame" titulus is megjelent.
Széles mosollyal várták Del Pierot, aki végül meg is jelent a Honvéd vezetői előtt. A kinyújtott kezek azonban lehanyatlottak, a mosoly lefagyott az arcokról. Ismeretlen ember állt a Honvéd tulajdonosai előtt.
- Üdvözlöm Önöket, Alessandro Del Piero vagyok. - Mutatkozott be az újonan érkezett.
- Ön... Ön nem Del Piero Úr! - Vetette fel Asztalos kissé felocsúdva.
- Tessék az irataim. Én vagyok, akire vártak. De minden esetre Alessandro Del Piero a nevem.- Konstatálta fanyar mosollyal az olasz.
Gyöngyözött a verejték Asztalos arcán, remegő kézzel vette át a személyi okmányokat.
- Hihetetlen, valóban úgy hívják...
- Eddig a Bassano és a Ternana csapatában játszottam, a Seria D-ben. Most úgy döntöttem, kipróbálom magam külföldön is, köszönöm, hogy ezt lehetővé tették számomra.
- Semmi közünk Magához, Ön nem a Honvéd játékosa! - Eresztette ki hangját Asztalos, amikor kissé felmérte a helyzetet.
- Kérem, itt az érvényes szerződésem. - Lobogtatta meg az egyik aláírt példányt Del Piero rezzenéstelen arccal. Csak a figyelmes szemlélő vehette észre, hogy vállának enyhe rezgése elfolytott nevetését leplezte. - Eddig az olasz negyedosztályban játszottam, a nevem megegyezik az olasz világbajnok nevével. Remélem nem rá gondoltak. - Folytatta szervtelenül a futballista. De ekkor már nem bírta tovább, széles vigyorral nézett a tehetetlenül egymásra néző tulajdonosokra.
Asztalos tanácstalanul nézett kollégájára, Antalra: - De hát mi nem ezt akartuk! Haza kell toloncolni a senkiházit!
Antal nagyot nyelt, majd csitítólag nézett Asztalosra.
- Ne aggódj, megoldom!
- Hogy állunk ki most ezzel tízezer ember elé? Belegondoltál, ember?
- Mondtam már, hogy megoldom! - Mondta most már megemelt hangon Antal. - Jöjjön Uram, szíveskedjék fogadni a magyar közönség üdvözletét. - Fordult az olaszhoz. Del Piero gúnyosan hunyorított, majd a két tulajdonos között kilépett a nagyközönség elé.
- Vivát Del Piero, vivát Del Piero! - Hangzott a tömeg rigmusa, amikor meglátták, hogy valaki kilép a reptér termináljából. De a következő pillanatban már döbbent csend uralkodott el a jelenlévőkön. Antal kihasználta a pillanatot és kezébe véve a mikrofont magához ragadta a kezdeményezést:
- Hölgyeim és Uraim, íme, a magyar Del Piero! Kicsit lassú, pontatlan, sok luftot rúg és sokszor töri el a labdát, de azért a miénk!!! És talán tanult is valamit világbajnok névrokonától. - Néhány pillanatig csönd ereszkedett a repülőtér előtti térségre, szinte a légy zümmögését is meg lehetett hallani. Aztán felcsapott a kórus: "Vivát a magyar Del Piero!" Néhányan nevettek, mások egyszerűen szedelőzködtek és haza indultak. Páran átkozódtak, öklüket rázták, de hangjuk elveszett az általános éjenzés, nevetés közepette.
- Látod haver, mondtam, hogy nincs mitől tartanod. - Fordult kollégájához Antal.
Önelégültségét egy érces hang törte meg a háta mögül:
- Nem akarom bántani Uram, de Ön is csak ennek a közegnek a terméke. A semmit mondta el!
- Lehet, de azt legalább jól. - Morogta vissza Antal.
Néhány nappal később Del Piero, immár a Honvéd igazolt játékosaként leparkolt gépkocsijával a Bozsik-Stadionban (amelynek névváltoztatására vonatkozó előterjesztés már megtörtént) és belépve az öltözőbe azt látta, alig néhányan csellengnek ott csapattársai közül.
- Mi történt? - Fordult egyik kollégájához.
- A többi játékos távozott, nem akarnak egy olasz negyedosztályú focista zsebére játszani...
- Rendben, akkor megyek vissza Olaszországba, hogy felvegyem az igazi Del Piero menedzserétől a kialkudott béremet...
Antal egy sör mellett konstatálta a helyzetet Asztalosnak:
- Látod pajtás, most aztán se Del Piero, se csapat...